2010. június 4., péntek

1. fejezet /1

Történetünk egy borongós októberi napon kezdődött. Szokás szerint a boltban ücsörögtem, és egykedvűen tekingettem ki a hatalmas üvegablakon. Figyeltem, ahogy az arctalan emberek lavíroznak hatalmas ernyőikkel a tócsák között. Egyikük sem pillantott fel a poros kirakatra, vagy az álmosan pislákoló cégérre.
Sajnos manapság nem sokan szeretnek olvasni, s akik mégis, azok sem az ilyen "Könyv-varázs" féle öreg üzletekben vásárolnak. Én mégis szerettem ezt a boltocskát, noha a fizetés igencsak alacsony volt, a kellemes légkör, a rengeteg könyv és a zsörtölődös öreg tulajdonos kárpótolt mindenért.
Merengésemből az ajtó feletti csengettyű riasztott fel.
- Kutya egy idő van odakinn! – rázta meg magát a főnök mikor belépett, s kibújt szürke szövetkabátjából. Miután precízen elhelyezte az esernyőjét a hatalmas kutyaforma esernyőtartóban, aggódva pillantott fel rám. - Ha nem veszi zokon kedvesem, borzalmasan fest ma! Menjen haza nyugodtan, úgy sem hiszem, hogy ebben az időben bárki is betévedne még…
- Ugyan, szívesen maradok uram, nincs ma semmi dolgom, szóval ráérek…
Az öreg szórakozottan bólintott, a figyelmét teljesen lekötötte a számla, amit éppen tanulmányozott. Szó ami szó, ő sem nézett ki túl jól.
- Uram… jól érzi magát? – kérdeztem bizonytalanul.
- Te…tessék? Jajj el is felejtkeztem magáról! Jól vagyok persze… De ha gondolja kedvesem hazamehet nyugodtan…
- Igen tudom, ezt már mondta… De egészen biztos, hogy minden rendben van?
- Igen… Illetve nem. Jajj nem is tudom, hogy mondjam ezt el magának – dadogta a kezét tördelve. – A nyereségünk lassan már a bérleti díjra sem elég, nemhogy hasznot hozna. Igazán nem szívesen mondom, de jobb lesz, ha új munka után néz , pár hét és a Könyv-varázs véglegesen becsukja a kapuit.
A szavai úgy hatottak rám, mint a hideg zuhany és egy takaros kis idegösszeomlás is kerülgetett…
Mi a csudához kezdjek ezek után? Ez a kis boltocska volt az első munkahelyem, és szerettem itt dolgozni. A pénzre meg különösen szükségem volt, nekem sosem volt a hátam mögött egy pénzes apuci, aki alám tolta volna a dolgokat. Igazából semmilyen apám se volt, évekkel ezelőtt meghalt szegény, hosszú betegeskedés után. Ami az enyém volt, azt mindig is magam szereztem. Ajajj, elkalandoztak a gondolataim. Térjünk csak vissza a történetünkhöz. Tehát szegény főnököm aggódva nézett rám, és várta a válaszomat, így hát amennyire lehetett összeszedtem magam, és próbáltam valami értelmeset kinyögni.
- Kö…köszönöm, hogy szólt uram. Khmm… ebben az esetben ha nem bánja most mégiscsak elmennék haza.
- Megértem kedvesem… Vigyázzon hazafelé, és szép estét!
Szinte úgy menekültem ki a Könyv-varázsból. Néha az ember úgy érzi, hogy szíve szerint kiszaladna a saját életéből elfutna a gondok elől. Na ezen az estén én is valami hasonlóval próbálkoztam. Az ég haragosan dörrent egyet, mintha csak a háborgó lelkem visszhangját halottam volna.
Vacakul éreztem magam, a fejemben csak úgy cikáztak a gondolatok.
Az őrült vágtázásból egy a fejemen landoló nedvesség riszatott fel. Mondjátok, hogy pesszimista vagyok, de az első gondolatom az volt, hogy egy madár nézett ki magának. Dühösen felnéztem, mire egy újabb nedvesség esett rám, ezúttal az arcomra. Majd egy újabb és még újabb. Hogy a csudába! Az eső eredt el. Idegesen a fejem fölé kaptam a kezem, és gyorsabbra vettem a tempót. Hiába, a jelek szerint az égiek úgy döntöttek a nap fénypontjaként nem ártana megáztatni is kicsit…
… A hajam egyre jobban nedvesedett át, ideje volt valami menedék után nézni. Behúzódtam egy kapualjba. Az utca percek alatt kiürült, magányosan álldogáltam ott. Az eső csak esett és esett, így hát lehuppantam egy ottfelejtett ládára és körülnéztem. Rémülten jöttem rá, hogy a nagy gondolkodásban épp az ellenkező irányba indultam el, mint kelett volna. Velem szemben furcsa pislákolásra lettem figyelmes. Felpattantam abban a reményben, hogy egy autó lámpáit látom talán, de csak egy ékszerbolt neonfelirata pislogott álmosan. A vihar csak nem akart enyhülni, és kezdett eluralkodni rajtam a pánik. Hogy fogok így hazajutni??? A boltocska bejárata fölött volt egy kis féltető, gondoltam átfutok oda, hátha többet látni onnét. A fejem fölé emeltem a táskám és huss, visítva átszaladtam, magamban pedig hálát adtam az égnek, hogy senki sem látta ezt az indiántáncot. Nem sokat értem a dologgal, semmivel sem lett ismerősebb az utca erről az oldalról sem, viszont legalább itt volt kirakat amit lehetett nézegetni. A tekintetem el-el időzött a szebbnél szebb ékszereken, míg egy gyűrűre nem esett a pillantásom. A hátamon végigfutott a hideg. Viszonylag vastagabb gyűrű volt. Réginek látszott, díszes arany foglalatban egyetlen, hatalmas, vérvörös metszett kő tündökölt. Lenyűgöző volt, és egyszerre félelmetes is. Ismertem ezt a gyűrűt, és mégsem ismertem. Biztos voltam benne, hogy láttam már valahol, de fogalmam sem volt róla, hogy hol.
- Hééé kislány, mit csinál itt az esőben? – kiabálta túl egy erős férfihang az eső csobogását.
Ijedten néztem hátra. Egy feltűnően csinos taxis nézett rám érdeklődve.
- Ééén… izé, itt ragadtam. Az eső…- mutattam erőtlenül az ég felé.
- Szálljon be, elviszem.
Biztos, hogy őrültség volt amit tettem, elvégre nyugodtan lehetett volna akár maga hasfelmetsző Jack is a megmentőm, de elég volt belenéznem abba a meleg szempárba, és bólintottam. Beszálltam az autóba, és félszegen rámosolyogtam. A csodás megmentőm visszamosolygott és figyelmesen feljebb tekerte a fűtést.
Kedves gesztus!
- Nos hova lesz a menés?- kérdezte derűsen.
- A Vár utcába legyen szíves.
- Rendben.
A rövid út alatt alig beszélgettünk valamit, csak össze-össze mosolyogtunk. Nevetségesen hangzik, de úgy örültem ennek a találkozásnak, mintha csak egy régi ismerőssel futottam volna össze.
- Hát megjöttünk… - mondta mikor befordult az utcánkba.
- Igen… - nem akartam kiszállni, nagyon-nagyon nem akartam. De aztán leesett, hogy örökre nem ücsöröghetek és nézhetek ilyen bárgyún szegényre. Szégyenkezve lesütöttem a szemem.
- Mennyivel tartozom?
- Semmivel, már nem dolgoztam mikor felvettem.
- De…
- Nincs de! Szívesen segítettem.
Jajj istenem, milyen kedves!!! Gondoltam magamban és mélyen elpirultam. A srác elnevette magát. Szégyenkezéssel vegyes elragadtatással megköszöntem, és elkezdtem kimászni. Mielőtt becsuktam volna az ajtót, utánam szólt.
- Várj csak! Ha bármikor fuvarra van szükséged, csak hívj minket! – mondta a tökéletes taxis betanult módján, és egy kocsi formájú kártyát nyomott a kezembe. Ismét elpirultam, és beszaladtam a házba.